Nyomtatóbarát változatKüldés emailbenPDF változat

Szebellédi Zoltán, Újkígyós polgármesterének beszéde:

Tisztelt Polgármester Úr! Kedves Vendégeink!

Nem véletlen, hogy 18 évvel ezelőtt, 1989. október 23-án ezen a napon kiáltották ki a Magyar Köztársaságot. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc világviszonylatban jelképe lett az idegen elnyomás elleni jogos önvédelemnek, a hazaárulók elleni fellépésnek, annak, hogy nem lehet a végtelenségig megkeseríteni az emberek életét, annak, hogy nem lehet büntetlenül sárba tiporni a szabadságot, az igazságosságot.

Ma, 18 évvel a Magyar Köztársaság kikiáltása, 51 évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei után föl kell tennünk néhány kérdést:

Hogy lehet az, hogy időről-időre megmásíthatják a történelmünket?

Hogy lehet az, hogy gyilkosokból, verőlegényekből, egy elnyomó rendszer fenntartóiból gyárigazgatók, később gyártulajdonosok lehetnek?

Hogy lehet az, hogy újabb és újabb trükkökkel meg lehet hamisítani a választási eredményeket?

Hogy lehet az, hogy egy gátlástalan hazudozó irányíthatja országunkat?

Hogy lehet az, hogy 2006-ban Magyarországon következmények nélkül vérbe lehet fojtani egy békés tüntetést?

Hogy lehet az, hogy a korrupció a legfelsőbb szinten van jelen a mindennapjainkban?

Hogy lehet az, hogy a demokrácia megcsúfolásaként a települési önkormányzatokat el akarják lehetetleníteni?

Hogy lehet az, hogy minden eszközzel a kistelepülések megszűnését szorgalmazzák?

Hogy lehet az, hogy a polgárok nagy része tisztességesen dolgozik, mégis egyre nehezebben tud megélni?

És … Hogy lehet az, hogy mi ezt tűrjük?

Furcsa, hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán fel kell tenni 2007. október 23-án!

Ma emlékezni jöttünk össze a magyar nép ébredésének forradalmára és szabadságharcára. De fel kell tenni ezeket a kérdéseket, hiszen a történelem megismerése és ennek az ismeretnek a megemlékezések általi ébren tartása teszi lehetővé azt, hogy ne ismétlődhessenek meg a történelem sötét időszakai. Ezért örülök annak, hogy ilyen szép számmal összejöttünk ma.

Köszöntőmet Tóth Bálint „Magyar litánia” című versével fejezem be:

 

Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért...
Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet.

Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket...

 

Máté 5, 38, 43, 44

Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat

feledni éjszakai vad hánykolódásokat,
(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,
és kéthavonként felakasztanak.)
Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat:
hogy megszeressem a hóhérokat,
s imádkozzam ellenségeimért...
Pedig tudom: ez az egyetlen út,
ki megnyithatja a szent kaput
az oltárhoz, hol a szeretet ég,
de befogadni az igaz igét-,
hogy magam előtt se legyek hazug-,
tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,
semmi vagyok.

Nézem, Krisztus, a tévét:
ez mind élőhalott:
pöszög, dadog,
nem bánt meg semmit,
nem kér bocsánatot.
Hadd kérdjem Tőled:
Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,
Salgótarjánban meggyilkoltakért,
a háromszázakért, az ötszázakért,
és a ki tudja hogy hány ezrekért;
a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért,
Angyalért és angyali Géreczért.

S a korábbiakért:
Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért,
a Recsken haltakért,
a vallatáskor agyonvertekért,
a börtönökben égigkínzottakért,
tyúkketrecbe telepítettekért,
és a határon agyonlőttekért.

S a későbbiekért:
Bériért, Gáliért,
s ki tudja még kiért,
ki korábban halt, mint rendeltetett,
Uram, itt valaki felfejtette
te szent törvényedet!

Hány sor kéne ide,
hány sírkő s kopjafa,
mert ezt a magyar litániát
nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be,
mi nem kezdhetjük újra,
de véssétek gránitba, bazalttömbbe,
minden időre minden bűnös nevét,
jegyezzétek fel, ennyi elég-,
mi nem kezdhetjük újra.

 

Csak egy rövid mondatot teszek a vershez:

MENJENEK MÁR, ENNYI ELÉG!

2007. október 23.

Szebellédi Zoltán

Balogh József, Szabadkígyós polgármesterének beszéde:

Tisztelt Polgármester Úr, Plébános Úr, Vendégek! Hölgyeim és Uraim!

Megtiszteltetés számomra, hogy a Polgármester úr felkérésére én méltathatom Önök előtt 1956. október 23.-át, és azt követő 13 nap emlékét.

Én magam nem vagyok tudós, nem vagyok kutató. Ne várjanak tőlem elvont elemzéseket. Az én mondandóm azon alapul, hogy 1956-ban kis gimnazistaként átéltem azokat az eseményeket, amelyek a szűkebb-tágabb környezetemben történtek. Mert átéltem, mélyen beivódott a lelkembe.

Mindannyian tudjuk, - aki meg nem tudja, el kell mondanunk nekik – hogy hogyan éltünk akkor. Félelemben éltünk, a zsarnokság beszivárgott az otthonokba. Behatolt ajtókon, falakon, egészen a lelkünkig. A zsarnokság kivétel nélkül mindenkitől elvett valamit. Volt, akitől a termést, volt akitől a jószágát, volt akitől a házát, vagyonát, volt akitől a szabadságát, volt akitől az életét, volt akitől a becsületét.

A félelem és a gyűlölet fortyogó vegykonyhájában éltünk. Kifőzték nekünk a bizonytalanságot, a bizalmatlanságot, az egymás méricskélését, a mindig lesben-állást, az irigységet, de főként a képmutatást. Akkor már gyerekként megtanultuk: más az igazság az iskolában, az utcán, a hivatalban, és más az igazság otthon, a családban. A méreg olyan erős volt, hogy azóta is nehezen tisztul ki a lelkeinkből. Ezért lehet, hogy néhány ember még ma sem tudott teljesen kigyógyulni belőle. A félelmünk ugyan már elmúlt, de a gyűlölet vegyületei még ma is szíveket járnak át, és furcsa mód nem azokét, akik elszenvedték a megaláztatásokat. Sokan voltak, mérhetetlenül sokan a megalázottak az országban, a fővárosban és itt, Újkígyóson is. És számukra talán az volt a legnehezebb, hogy a megnyomorítóinknak és a lakájaiknak, a helyi kiszolgálóiknak még tapsolnunk is kellett! Hosszan, ütemesen, éltetve a vezetőinket.

És ebben a helyzetben jött el 1956 októbere. Mi, akik a félelem és a diktatúra dermesztő légkörében éltünk, azt hittük, hogy Rákosi és Gerő hatalma az orosz megszállók segítségével örökérvényű lesz. Fülembe cseng még a nagyapám mondása: „A török itt volt 150 évig, ezeket (kommunistákat) 200 évig senki el nem zavarhatja.”

És mégis eljött 1956. október 23. Mindannyiunk meglepetésére! Akkor Gyulán voltam, és tanítás után a gimnáziumból a kollégiumig vezető úton értesültünk róla, hogy Pesten megmozdult a föld. Minden ház utcai ablakában egy-egy rádió hangja szólt, s a kollégiumig vezető úton folyamatosan hallhattuk a pesti történések híreit. Valami furcsa izgalom, valami felemelő érzés született a lelkünkben! Az időjárás is ünnepelte ezt a napot, verőfényes meleg nap volt akkor!

És az ezt követő napokban meg kellett tanulnia mindenkinek, – barátnak és ellenségnek, magyarnak és orosz katonának, hazafinak és nemzetárulónak – hogy mi nem viseljük el a reánk kényszerített ázsiai szocializmust, hogy mi nem álljuk azt a diktatúrát, amelyet a söpredék hozott ránk, akit Rákosi, Péter Gábor, Révai, Gerő és Farkas Mihály nevei jeleznek,

- hogy mi nem tűrjük, hogy a becsapott parasztot kínzásokkal hajtják a kolhozokba,

- hogy mi nem tűrjük, hogy valakiket csupán azért, mert kulákká nyilvánították őket, megalázni, kifosztani, és kivégezni is lehessen,<!--[endif]-->

- hogy mi akkor nem tűrtük, ha éjszaka fekete autók álltak meg a házunk előtt, s valakinket hosszú időre vagy örökre eltűntettek,<!--[endif]-->

- hogy mi nem tűrtük, hogy őszinte szót csak csukott ajtó, ablak mögött, családon belül lehetett váltani,<!--[endif]-->

- hogy mi nem tűrtük, hogy azt a zsarnok rendszert bírálni nem, csak kötelezően dicsérni lehetett.<!--[endif]-->

Ezt kell megérteniük a gyermekeinknek, unokáinknak! Tanulniuk kell belőle, hogy velük soha sem ismétlődhet meg a nagyapáink sorsa! Sokan élnek még, akiknek közvetlen élményt jelentenek az ’50-es évek. És különbözőképpen viszonyulhatunk a történésekhez attól függően, hogy az élet melyik oldalára helyezett bennünket a sorsunk.

Másképpen emlékezik az, akinek félnie kellett, és másképpen emlékezik az, aki fenyegetett.

Másképpen emlékezik, akit azért zártak másfél év börtönre, mert levágta a saját hízóját, vagy akit egy rossz helyen elmondott politikai vicc miatt csuktak be, és másképpen a fogvatartója.

Másképpen emlékezik az 50-es évekre a kulák, akit a házából az istállójába költöztettek, és másképpen az elvtárs, aki beköltözött a házába.

És másképpen emlékezik ott fönn az égben az öreg Pilán Tódor makkosháti kulák- talán valaki itt is ismerte – aki nem bírta elviselni a kulákokra kirótt teljesíthetetlen adóterheket, és egy napon – tűrőképessége határán túl – egy hosszú drótot kötött a derekára, a drót másik végére egy cső kukoricát erősített, majd átdobta a magasfeszültségű vezetéken. Így ment el abból a világból!... és másképpen emlékezik a kuláknyúzó.

De ki emlékezik jól? Ezt egyértelműen bebizonyította a történelem.

Kedves Hallgatóim! Tisztelt Egybegyűltek! Azért kell ezekről a dolgokról beszélnünk, hogy mindenki tudja – főleg a fiatalok – 1956-ban a magyarok okkal fogtak fegyvert, okkal akartak megszabadulni a ránktelepített gonosztól. Ma már nem lehet szó bosszúról. Majd az Isten megbünteti azokat, akik rászolgáltak. De legalább az év egyetlen napján legyen lelkiismeret furdalásuk, – ha van egyáltalán lelkiismeretük - a mi lelkünkben pedig az év minden napján legyen megbecsülés az áldozatok iránt.

Másrészt azért is kell beszélnünk ’56-ról, mert a forradalom leverése után azok az árulók, akik idegen fegyvereket hívtak a gyilkolásunkra, saját bűneik igazolásául annyi rágalmat szórtak 1956-ra, az ’56-os hősökre, hogy hosszú időnek kell eltelnie, amíg az emberek lelkében igazán tiszta lesz az, ami a forradalom lényege volt. 1956-ban ismét megmutattuk a világnak, hogy nem vagyunk rab nemzet, hogy a pokollal is szembe merünk szállni.

Az 1956-os forradalom leverését követően példátlanul kegyetlen megtorlás következett. Példátlan azért, mert Haynau, akit bresciai hiénának említ a történelem, 1849-ben töredéknyi embert végeztetett ki, mint Kádár a megtorlás éveiben. De Haynau legalább megadta a végtisztességet a kivégzetteknek, a kádári vérengzés áldozatait titokban végezték ki, jeltelen sírokba dobálva, összedrótozva, papírba tekerve földelték el őket, sírjaikat rendszeresen meggyalázva. Csak mérhetetlenül gyáva ember tud ilyen kegyetlen lenni, csak mérhetetlenül gyáva ember tud ilyen mélyre süllyedni.

A kivégzések borzalmairól sok adat vált ismertté! Hál Istennek egyik Kígyóson sem követelt emberáldozatot a megtorlás. Néhány évvel ezelőtt egy ’56-os ünnepségen vettem részt a Jókai Színházban. Ott egy visszaemlékezést hallottam Mány Erzsébet és Farkas Mihály kivégzéséről, ami 1957. február 2-án történt Békéscsabán.

Ki volt Mány Erzsébet és Farkas Mihály? Gyulavári 20 év körüli fiatalok, akik a gazdátlanná vált határátkelőhelyről – mert a katonák hazamentek – fegyvert szereztek, és a Gyulavári Körös-hídon harcállást alakítottak ki, mondván, „ha jönnek az orosz tankok”... Az orosz tankok nem jöttek Váriba, a fiatalok nem lőttek sem oroszra, sem magyarra. Ha jól tudom a fegyvereket később visszavitték a határra. Kedves szülők! Akiknek tizen-huszonéves gyermeke van! Ki biztos abban, hogy az ő gyermeke nem követhetne el adott esetben ilyen nagy bűnt, mint Farkas Mihály és Mány Erzsébet? Őket azonban ’56 végén letartóztatták és ’57 januárjában kivégezték. De hogyan?

Itt szeretném idézni az előbb említett színházi dokumentumműsor szövegét:

„A békéscsabai halálos ítéletek végrehajtása előtt Mány Erzsébet egy hordágyon feküdt, fehérgalléros kék ruhát viselt. Mozdulni már nem tudott, a kivégzés előtti napokban ugyanis a verőlegények még egyszer mindenkit kegyetlenül megvertek. Ezután már sem Mány Erzsébet, sem Farkas Mihály nem tudott saját lábán megállni.

Mány Erzsébet nyugodt volt. Vigasztalta szüleit, mondván: a halál jót fog tenni, hiszen ő már úgyis gyógyíthatatlan nyomorék.

1957. február 2-án éjfél után autóra tették a két magatehetetlen áldozatot, és a Kazinczy utcai laktanyába vitték. Itt külön-külön egy fához kötözték őket. Mány Erzsébet kérte, ne kössék be a szemét, látni akarja gyilkosait.

Pár lépésre az áldozatok előtt 5-5 fős csoportokban, kezükben dobtáras géppisztollyal felállt a kivégző osztag....

....Hosszú sorozatok dördültek el egymás után.

Amikor kivilágosodott, halszálak sokasága lógott a fák törzséből és a mögöttük lévő téglafalról leomlott a vakolat.

A két felismerhetetlenségig szétlőtt arcú mártírt két ládában a Berényi úti temető sarkában egy szemétdombra vitték.”

Mány Erzsébet és Farkas Mihály csak két áldozat volt a sok százból. Mióta ismerem a kivégzésük történetét, nem tudok úgy elmenni Békéscsabán a Kazinczy úti laktanya előtt, hogy ne rájuk gondolnék. A régi görögök azt tartották, akiket az istenek szeretnek, azok fiatalon halnak meg. Őket biztosan szerették az istenek!

A forradalmunk leverését követő évtizedekben sokunknak kellett attól félnie, hogy mikor tartóztatják le vélt vagy valós okok miatt. A megtorlás elől több, mint 200 ezer magyar kényszerült emigrációba. A rendszer szorítása ’56 után sokat enyhült, mi lettünk a szocialista gettóban a „legvidámabb barakk”. A nosztalgiázóknak tisztelettel ajánlom, gondolkozzanak el azon, hogy hány évig fogjuk fizetni azokat a kölcsönöket, amiket a barakk vidámsága céljából felvettek. (Hogy az utóbbi 5 év kölcsönei még ezt is felülmúlják, az már több mint szomorú!)

A forradalmat követő időben a nyugat elárult bennünket. Nem segített rajtunk sem Amerika, sem Európa. Az európai országok közvéleménye azonban méltó módon értékelte a magyarok helytállását.

Albert Camus Franciaországból így látott bennünket a nehéz időkben:

„A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságáért és igazságáért, mint bármelyik más nép a világon az elmúlt 20 esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérének kellett hullania... A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták és soha sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Hölgyeim és Uraim!

Hosszú évtizedekig csak titkon emlékezhettünk ’56- október 23-ra és a forradalom hőseire. Nyíltan csak 1990. óta vállalhatjuk a forradalmunk történéseit. Akkor azt hittük, végleg lezárult egy sötét korszak. Azt hittük, ha a régi rend szobrait a városokon kívüli parkokba telepítettük, végleg megszabadultunk tőlük.

Amiről azt hittük, sikerült legyőznünk, most újra feltápászkodni készül.

A múlt, amelyet már egyszer magunk mögött hagytunk, most átöltözve, újracsomagolva vissza akar térni közénk. Jönnek és itt vannak, akik eladósították az országot,

- Jönnek akik idegen hatalmakat szolgálnak a magyarok ellen,

- Jönnek, és itt vannak, akik soha nem mondták meg az embereknek az igazságot, akik az utolsó pillanatig tagadták, hogy az ország csődbe jutott. ..Itt vannak, akik lelkiismeret furdalás nélkül uszították a magyart a magyarra,

- Jöttek, és itt vannak, akik a szegénységről sajnálkoznak, miközben mérhetetlen luxusban élnek.

De ők már elfelejtették, hogy az a hírhedt Sztálin szobor 65 mázsás volt, és egy roppant hatalom állt mögötte, és a pesti nép mégis órák alatt ledöntötte 1956 októberében.

Ma már milliók mondják, becsületes munkából nem, vagy alig lehet megélni. A munka és a megélhetés, a munka és a jólét elvált egymástól.

Magyarország ma is változásért kiállt! Azon gondolkodom véget ért-e az ’56-os forradalom, vagy csupán a magyar nép érzékenysége és jó ízlése nem tűri el, hogy nemzeti ünnepeinket, nemzeti kegyhelyeinket egyes nem kívánt politikusaink megjelenésükkel megrontsák.

Kedves Kígyósiak! Még egy dolgot szeretnék elmondani Önöknek. Amióta gyerekkoromban megismertem a településeink történetét, amióta tudom, hogy a ti őseitek közel 200 éve érkeztek erre a földre, különös tisztelet van bennem irántatok. Milyen nagy dolog az, hogy idejön 100 család a nagy pusztaságba, itt meggyökerezik, falut, hazát, kultúrát teremt magának. Ami ma itt Újkígyóson található, ezt mind ti teremtettétek. Semmit nem adott a sors ingyen. Túléltétek a történelem viharait és még a politika sem tudott nektek ártani. Adja Isten, hogy így legyen ez még évszázadokon át! Köszönöm megtisztelő figyelmeteket!

 

2007. október 23.

 

Balogh József

Balogh József Szabadkígyós község polgármesterének beszéde (letöltés)

Szebellédi Zoltán Újkígyós község polgármesterének beszéde (letöltés)

2007-11-28 14:45

Hozzászóláshoz, kérjük lépjen be felhasználói nevével és jelszavával, vagy regisztráljon oldalunkra.