Harangozó Imre, kuratóriumi elnök az Őrkígyós Világfáról…
„Láttatni az égitestek által megjeleníthető teremtett Rendet…”
Ólomüveg-kompozíció és új közösségi tér az újkígyósi Községházán.
„Mennyi minden másra lehetett volna fordítani azt a pénzt…” -hallottam a minap az igencsak gyakran megfogalmazódó véleményt. Valóban? Hiába való, fölösleges pénzpazarlás ma egy emberléptékű közösségi tér kialakítása? Fölösleges luxus volna magyar vállalkozások, önkormányzatok, magánemberek összefogása? Pazarlás volna lehetőséget adni tanult, tehetséges, és dolgozni akaró fiatal helyi alkotónak, hogy maradandó és a közösséget szolgáló értéket teremtsen? „Ilyen válságos időben…” De hát ez a válság nem éppen a gyökértelenség, a gátlástalanság és az emberi önzés bugyraiból indult?
Az ősi kultúrákban – így népünk hagyományos műveltségében is – az égig érő világfa képe a föld ég felé törekvő erőit, a földi lét Teremtő felé irányuló gyermeki vágyakozását sűrítette egyetemes érvényű képjelbe. Épp ezért minden növényi ábrázolás közül az életfa a legösszetettebb és legegyetemesebb jelentésű. Egyaránt utal az életre és a halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, ugyanakkor a folytonos megújulásra is. A modern mélylélektan kutatói a gyökér, törzs, korona hármasában az ösztön-én, a tudatos én, valamint a felettes-én kifejeződését vélték fölfedezni. A világfa a magyar népmesék világképében az út, amelyen a mesehős az égbe vagy az alvilágba jut. A világfa képzete minden nagy kultúrában megtalálható, így az indoeurópai népek körében is általánosan ismeretes. A magyar és az indoeurópai népek mondái között azonban találunk egy lényeges különbséget, ami a két fát élesen elválasztja egymástól. A magyar fa csúcsán, vagy az ágai között égitestek vannak. Ez csak a magyar hagyományban és az ehhez kapcsolódó ábrázolások körében fordul elő, az indoeurópai népek körében ismeretlen. Ugyanezt a képzetet megtaláljuk viszont a belső és közép-ázsiai lovas kultúrák népeinél. Több mint 2000 éves hun sziklarajzokon már megjelenik a napos és a holdas világfa. Az avarok szintén nagy jelentőséget tulajdonítottak a világfa jelképrendszerének. A föld közepéből nő ki, és a koronája az eget tartja fenn. Az ég fordított üsthöz hasonlóan borul a világra, és a világfa körül lassan forog. Hitük szerint a világfát csak a táltos képes megmászni. Mindezek tudatában bátran állíthatjuk, az általa meghatározott térszerkezet ugyanúgy kifejezi az ősi szkíta, hun, avar és magyar hitvilág belső rendjét és rendszerének szerkezeti felépítését, mint keresztény népünk fogalomvilágában Krisztus Urunk keresztfája. Ezen együttszólás tudatában már nem is csodálkozhatunk azon, hogy Szent István után ezer esztendővel ősi magyar, ugyanakkor egyetemes eszmevilágunk legfontosabb jelképe megőrizte az őt megillető helyet népünk kollektív emlékezetében. Egy a közelmúltban lejegyzett szövegben így foglalta össze az ide vonatkozó tudnivalókat egy a régi mondákat ismerő Békés megyei pásztorember: „Van a világon ëgy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc, vagy éppen tizenkét elhajló ága van, de az mindëgyik ëgy-ëgy erdővel is fölér. Na fiam! Ha azok elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem még maga a Nap is. De ezt a fát csak az leli mög, hogy hun van, merre van, aki foggal születött, oszt kilenc álló esztendeig nem vösz a szájába a tejnél ëgyebet. Az mög mán tudnivaló, hogy a táltos az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá…”
Veszpi Andrea meglátta, s velünk is láttatni akarja ezt a fát. Láttatni az égitestek által megjeleníthető teremtett Rendet a világban. Biztos technikai tudás, mesteri anyagkezelés és művészi tömörítő erő birtokában tárja elénk az erre a Rendre vigyázó állatalakot, Kígyós esetében a két őrkígyót is. Csak remélhetjük, hogy Veszpi Andrea alkotásának egész környezete, ez a gondosan és ízlésesen megalkotott közösségi tér, mely a kialakítás során minden itt dolgozó újkígyósi mesterember kezemunkáját is dicséri, közös ügyeink valódi fórumává válik.
Harangozó Imre
készítette.