Faragó VilmosÚjkígyóson születtem 1929. január 20-án.
Békéscsabán érettségiztem 1949-ben, majd 1953-ban szereztem középiskolai tanári diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Ugyanez év őszén tanársegéd lettem a kar akkor alakult újságíró tanszékén. Stúdiumom a sajtó nyelve és stílusa lett.

1955-ben „racionalizálás” címén eltávolítottak az egyetemről és az újpesti Kanizsai Dorottya Leánygimnáziumban jelöltek számomra új munkahelyet. Itt magyar irodalmat és történelmet tanítottam. 1956 elején azonban a Népművelési Minisztérium úgynevezett ismeretterjesztő osztályára hívtak főelőadónak. Ez az osztály felügyelte az ismeretterjesztéssel foglalkozó országos intézményeket és a művelődési házakban folytatott ismeretterjesztő munkát. Néhány hónapos szünet után 1957 nyarán újra indult a minisztérium Népművelés című szakfolyóirata. Kértem, hogy helyezzenek a folyóirat szerkesztőségébe, ahol először munkatárs voltam, aztán olvasószerkesztő.

1962 elején Dobozi Imre és Nemes György — az Élet és irodalom szerkesztői — a laphoz hívtak munkatársnak. Itt heti kolumnista lettem, körülbelül tizenöt évig a kortárs magyar irodalmat szemléztem. E tevékenység közben kineveztek olvasószerkesztőnek is, a két megbízatást együtt, egyszerre teljesítettem. Garai Gábor főszerkesztő-helyettes távozása után engem neveztek ki utódjául. 1990-ig, nyugdíjba vonulásomig, ezen a poszton tevékenykedtem, miközben tévékritikákat és publicisztikai cikkeket írtam, heti rendszerességgel.

Nyugdíjasként három évig a Magyar Hírlap publicisztikai rovatában dolgoztam mint szerkesztő, három tanévben pedig egy Hárs György vezette újságíró-magániskolában sajtóműfaj-ismereteket adtam elő.


Kitüntetések: Szocialista Kultúráért (1962); a Munka Érdemrend ezüst fokozata (1967), arany fokozata (1982); JA-díj (1969); Rózsa Ferenc-díj (1987).

Főbb művei: Perben, harag nélkül (1969), Mi újság? (1979), Például én (1991), Semmi sincs úgy (1991), Farkas Mihály rézágyúja (1992), Igazoló jelentés (1999), Hosszú utca darabvég (2000)