“A teremtőnek célja van a magyarsággal…”

“A teremtőnek célja van a magyarsággal…”

2010. december 22.

Harangozó Imre néprajzkutató, az újkígyósi Ipolyi Arnold Népfőiskola elnöke a Magyar Élet című lap riporterével beszélgetett.

Magyar Élet (Hungarian Life) LXIII. évf. 42. szám. 2010. december 4. 10 – 11. oldalán jelent meg az írás.


Mit kell tudnunk az Ipolyi Arnold Népfőiskoláról?

A szálak a múltba vezetnek. Fiatal tanítóként néhány barátommal, köztük Szigeti Antal plébános úrral, Niedermayer Zoltán mérnök úrral és Zsótér Józsi bátyámmal, Újkígyós jeles helytörténeti kutatójával hoztuk létre az Ipolyi Arnold Népfőiskola Kulturális Egyesületet még az 1990-es évek elején. Ekkor kértük és kaptuk vissza az önkormányzattól ezt a házat is, ami az államosítás előtt katolikus tanítói lakásként szolgált. Civil összefogással, egyházi segítséggel felújítottuk, 1994-ben Lezsák Sándor avatta föl. A Népfőiskola keretében itt tartott előadások, táborok később máshová kerültek, az épület állaga pedig szigetelési hiányosságok miatt ismét leromlott. Néhány éve a Leader pályázat és az egyházközség segítségével újra rendbe hoztuk és elhelyeztük benne a most teljessé vált kiállítási anyagot.

Hogyan jött létre Magyarországi első állandó csángó kiállítása éppen ebben a Békés megyei kisvárosban, Újkígyóson?

Először szűkebb környezetünk népi vallásosságának tárgyi emlékeit mutattuk be itt. A paraszti élet meghatározó része a „szent”-hez való viszonyulás, ide tartoznak a hajdani búcsújárások tárgyi emlékei, a lakásokban megjelenő képek, textíliák, imádságoskönyvek, rózsafűzérek, amit nagyanyáink egyszerűen csak olvasónak neveztek. Talány nyolc, tíz éves korom óta folyamatosan gyűjtök, tehát az itt bemutatott tárgyak egy részét saját családomtól, más részét pedig a környékbeliektől kaptam vagy vásároltam. Szerencsés vagyok, hiszen Pozsony Ferenccel, Táncos Vilmossal, Takács Györggyel együtt részese lehettem a moldvai csángó vallásos népköltészet feltárásának – az 1990-es változás után azt folytattuk, amit Erdélyi Zsuzsanna, Kallós Zoltán és Bosnyák Sándor –az ismert politikai okok miatt– jó húsz évvel korábban nem tudott maradéktalanul elvégezni. Meg kell említenem, hogy a „nagy öregek” az itt említetteken kívül például Domokos Pál Péter vagy Lükő Gábor a mai világban igen-igen ritka s talán épp ezért nagyon értékes ajándékot adott nekem, az akkor még talán a puszta lelkesedésen túl nem sok erényt birtokló fiatal vidéki tanítónak, bizalmat vagy talán még ennél is többet, szeretetet. Nem mulasztom el fölemlegetni a moldvai csángó falvak fáradhatatlan krónikását, kedves keresztkomámat, az immár gyimesközéploki polgárként élő Halász Pétert sem. Ha belépek ide, a csángó terembe, szinte szólhatok hozzájuk. Nekik köszönhetem, hogy megvalósult gyermekkori álmom, ez a kis múzeum, nekik, meg az engem fogadó kedves moldvai magyaroknak, a klézsei Hodorog Lucának, a pusztinai László Katinak, a kelgyesti Keláru Agatának, Szászka Erdős Péternek, Andor János bácsinak s még nagyon sok, itt föl sem sorolható, valódi krisztusi szeretetben élő csángó-magyar testvéremnek. Egy kicsit ők is itt vannak ebben a kis kiállítóteremben, amit most, augusztus 14-én nyitottunk meg. Az ünnepi alkalom fővédnöke Erdélyi Zsuzsanna volt, megnyitóbeszédet a moldvai születésű Iancu Laura, a tehetséges fiatal költőnő mondott. Külön öröm volt számomra, hogy jelent volt az ebben az évben húsz esztendős Lakatos Demeter Egyesület tagságának többsége is.

Csángókkal foglalkozó szakemberként lát-e valamilyen kedvező változást a népcsoport helyzetében?

Sajnos vannak visszafordíthatatlannak tűnő folyamatok, de számos biztató jelet is tapasztalhatunk. 1990 után egyes közösségekben az eszmélés, az öntudatra ébredés jelei is mutatkoztak. Az 1998-2002 közötti magyar kormányzat pedig lehetővé tette, hogy bár hihetetlen nehézségek árán, de beindult az iskolai, vagy iskolán kívüli magyar oktatás is. Ez az egyetlen lehetősége a nyelv fönnmaradásának. Ma már működnek csángó szervezetek, alapítványok, lassan-lassan kialakul egy a közösség ügyeit képviselni képes értelmiségi réteg is. Persze a magyar átok, a belső megosztottság ezen a tájon sem ismeretlen. A magyar nyelv és kultúra értékét, megbecsültségét itt is nagyban növelné egy vonzó, egészségesen fejlődő Magyarország. S itt az újabb kihívás is, az utóbbi években a globalizáció hatásai ott dörömbölnek a csángó falvak határán is. A korábban egyfajta mesterségesen elzárt, rezervátumként kezelt területet ma osztott pályás úttest szeli ketté dübörgő forgalmával, plázák és bevásárlóközpontok kínálják portékáikat. Úgy tűnik, hogy a csángó fiataloknak is, akik természetes igényt táplálnak a nyugati, jóléti társadalom épp most szertefoszló illúziója iránt, át kell kelniük a fogyasztás poklán, hogy fölismerhessék saját kulturális örökségük valódi értékét. Azt a számunkra már világos tényt, hogy énekeik, táncaik, balladáik és imádságaik nem csupán lokális, de az emberiség szempontjából vizsgálva is, egyetemes értékűek. Fel kell, s hiszem, hogy fel is fogják ismerni, hogy saját szüleik, nagyszüleik egy olyan világ talán utolsó tanúi, ami sokkal emberibb, sokkal élhetőbb volt, mint az, amire most ők vágyakoznak.

Beszélgetésünk előtt említette, hogy a kivételes nyelvtehetségű Szentkatolnai Bálint Gáborhoz is köthető emlékek került ebbe a múzeumba.

Bálint Gábor testvére, Bálint Benedek iparművész volt, aki a maga korában magyar iparművészetet a székely népművészet formavilágával próbálta újrafogalmazni, megújítani. Úgy tartja a szóhagyomány, hogy tüllhímzéses munkájával a Párizsi világkiállításon aranyérmet is nyert. Az 1916-os román betöréskor Bálint Benedek elhagyta a székelyföldet. Kézdivásárhelyt és Békéscsabán települt le, itt is halt meg 1920-ban. Néhány Évvel ezelőtt Kónya Ádámmal a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott igazgatójával meg is kerestük a sírját a Bogárházi temetőben. Bálint Benedek ma is élő örökösétől kaptam egy igen kopott, valamikor kárpittal bevont ládát, amit sikerült rendbe tenni, így már betehető a kiállítás előterébe. Talán Bálint Gábor és Benedek nagymamájának kelengyés ládája lehetett.

Szinte a kiállítás megnyitásával egyidejűleg jelent meg a Transzcendens Trambulin című kötete. Mit is takar ez a különös cím?

A kis kötet témáját az alcíme határozza meg a legpontosabban: korunk felfogása és a moldvai csángók hagyományai az utolsó átmenet rítusrendjével kapcsolatban. Majdnem húsz eszten-deig érlelődött bennem ez az anyag. A nyáron –mikor már úgy gondoltam, hogy nem rágódom rajta többet, elmentem Erdélyi Zsuzsannához, hogy beszélgessek vele a témáról, nos, tőle hallottam először ezt a kifejezést. Sokan meglepőnek, idegenszerűnek tartják, de pontosan födi azt a tartalmat, amit ebben a témában a legfontosabbnak érzek. A moldvai csángók körében szinte napjainkig fönnmaradt egy a gyászfolyamat során alkalmazott ősi technika, egy közösség által megtanított belső módszer, melynek segítségével valósággal elrúgják magukat a hétköznapi valóságtól, felemelkednek a kairoszba, a Szent Időbe, hogy elkísérhessék kedves halottukat egészen a nagy víz partjáig, az utolsó pontig, ahonnan az élő ember még vissza tud térni. Nagyon nagy segítségemre volt Zsuzsa néni, aki megerősítette, palóc analógiával pedig kiegészítette moldvaiak között kialakított feltételezésemet. Ez a fajta a gyász földolgozását segítő módosult tudatállapot egykor ugyanis a teljes magyarságnál meg volt. Ez szorosan összefügg egy mély és nagyon ősi hitvilággal és világképpel, mint az emberi létezés alapjával. Nem mellékes az sem, hogy a népi műveltség embere nem csupán ismerte a kronosz és a kairosz, a profán vagy múló és a szent idő fogalmát, de nagy biztonsággal tájékozódott is a kettő közötti úton. Egész élete a kettő közti szent jövés-menésben telt. Ennek emlékezetét találtam meg a moldvai magyarok között s erről szól a könyv.

Kijelenthetjük, hogy a csángók halott körüli szokásaiban kultúránk legősibb vonásai maradtak fönn?

Igen. De fönnmaradtak ezek a már emlegetett palócoknál is, mi több mindenütt, ahol nem bomlott meg az ősfoglalkozást, földművelést, halászatot, pásztorkodást űzők hagyományos közössége. Már Lükő Gábor is felhívta a figyelmet rá, hogy például a környező népek hagyományában is számos a magyar önismeretet is mélyítő elemet találhatunk. A napokban be-szélgettem például Martyin Emíliával, aki Lükő Gábor mai utóda a gyulai múzeum igazgatói székében, s aki a környékbeli románság kulturális hagyatékát kutatja. Biztosak vagyunk benne, hogy rengeteg a párhuzam, mert, ahogy a moldvai csángóság a magyar nyelvterület keleti peremvidékén él, úgy a hazai románság a román nyelvterület nyugati széle. Közöttük ugyanúgy megmaradt az archaikus hagyomány, amelynek még olyan elemei is lehetnek, mint arra a maga idején Lükő is rámutatott, amelyek akár a hunoknál, de a besenyőknél és a kunoknál léteztek.

Ezzel a kötettel éppen egy tucatnyi könyv szerzőjeként, hogy tekint vissza eddigi néprajzi pályafutására?

Csák Máté földjén élünk. Ady már jó egy évszázada leírta: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket. / Nagyobb igaza sohse volt népnek, / Hitványabb Nérók még seholse éltek….” Nap mint nap érzem, érezzük e sorok igazságát. Végignézek a könyveken s Kallós Zoli bácsival mondom, aki a leggazdagabb balladagyűjteménye címéül ezt a sort választotta: Ez az utazólevelem. Ez a könyvsorozat az én igazolásom, újkígyósiként, magyarként, emberként eddig én ennyit tettem le édes Hazám asztalára. Talán ezeket nem vehetik már el, egyik másik kötet ott van a British Library polcain is. Jó érzés látni, tapasztalni, hogy egy-egy írásomra, gyűjtésemre, meglátásomra komoly tudósok hivatkoznak, lassan beépül a tudományos diskurzusba. Vagy másféltucat általam gyűjtött imádságot Erdélyi Zsuzsa néni beválogatott a Hegyet hágék pozsonyi kiadásába. A múltkor mikor bekapcsoltam a Kossuth rádiót Ferencz Éva Magyar Örökség-díjas előadóművész épp egy az én gyűjtésemből való szép ősi alföldi pásztorimádságunkat mondta. Talán nem számít hiúságnak, hogy kimondom, ezek adnak erőt az embernek a további munkára, küzdésre. Még ha az Ady által megfogalmazott éhség jellemzi is most a világot, bizonyosan szükség van arra a kincsre, amit mi, magyarok gyűjtöttünk s amivel elakadtunk az irigység és önzés sáros patakában. Én minden nehézség ellenére is derűlátó vagyok, mert ha ez a kincs túlélte az évezredek viharait, akkor annak csak Gondviselés béli oka lehet, azaz a Teremtőnek célja van ezzel a néppel.

Szakács Gábor

Fénykép: T. Szántó György

Kapcsolódó hírek

Kövessen minket a Facebookon is!
Facebook Pagelike Widget
Következik
  • Nincs esemény
  • Naptár
    hét
    ked
    sze
    csü
    pén
    szo
    vas
    h
    k
    s
    c
    p
    s
    v
    1
    2
    3
    4
    5
    6
    7
    8
    9
    10
    11
    12
    13
    14
    15
    16
    17
    18
    19
    20
    21
    22
    23
    24
    25
    26
    27
    28
    29
    30
    31
    1
    2
    3
    4
    Megszakítás