Valamikor, jó 30 évvel ezelőtt vonaton utazva akaratlanul is hallottam két egyetemista fiú beszélgetését. A karácsonyi szünet után utaztak vissza az egyetemi kollégiumba. Szünidei élményeikről beszélgettek. Csoda jó volt otthon, ünnepi hangulatban volt együtt a család. Karácsonyeste, ajándékok, finom ételek… És nálatok hogy telt? – kérdezte az egyik. Úgy, mint minden más nap – hangzott a válasz –, nálunk ugyanis nincs ilyen, hogy ünnep. Munka van mindig. Amióta az apám disszidált, anyám viszi a boltot, kettőnknek a húgommal meg az a dolgunk, hogy tanuljunk. Senki se ér rá felesleges időtöltésre, „ünneplésre”, de nincs is értelme. Társa csodálkozva nézett rá: karácsonyeste csak volt, ajándékozás is volt, ugye? Nézd, én ezt a remek inget kaptam, ha felveszem, még most is úgy érzem, ünnep van. – Nem, nem vacakolunk ilyesmivel, válaszolt a másik. Anyám ügyes, sokat dolgozik, de van is eredménye. Amire szükségünk van, megvehetjük, nem kell ajándékért kuncsorognunk. De nem is pazarolunk „ünnepi” ebédekre, vacsorákra, vendégségekre.
Azóta is gyakran jutnak eszembe ezek a fiatalok. Vajon milyen felnőttek lettek? Tudnak-e ünnepelni? Értik-e az ajándékozás logikáját, örömét, és tudnak-e ajándékot adni és elfogadni? Hogyan élik meg saját családjukban az ünnepet, ha családot alapítottak?
Hogy telt nálatok a legutóbbi karácsony? Hogyan sikerült a család aprajában-nagyjában egyaránt felkelteni az ünnepi érzést: de jó hogy szeretek és szeretnek?
Az ünnep nem azonos a munkaszünettel. Egy nap, vagy néhány óra nem attól válik ünneppé, hogy nem kell munkahelyünkön tartózkodnunk. Jó dolog, ha szabadidőnket pihenéssel, vagy szórakozással töltjük, ha „kikapcsolódunk” a mindennapok forgatagából, de az ünnep ennél több. Az ünnep alapvetően a kapcsolatokon és az önkéntességen alapul. Ünnepelni ugyanis nem lehet sem egyedül, sem parancsszóra. Az ünnephez legalább ketten kellenek, akiknek az öröme közös, és akiknek jól esik az örömteli gondolataikat a másikkal megosztani. Hiába parancsolja meg valaki egyeseknek vagy csoportoknak, hogy most pedig ünnepeljenek, ha nincs belső késztetésük az ünneplésre, ha nincs minek örüljenek, és ha nem érzik szükségesnek, hogy érzelmeiket egymással kölcsönösen megosszák, akkor csak rendezvény jöhet létre, ünnep nem. Az igazi ünnep azonban nem csupán az örömről szól, hanem a háláról is azokért a javakért, amelyeket kaptunk. Ilyenkor felébred bennünk a vágy a még jobb, még szebb és még igazabb iránt, így az ünnep erőforrássá is válik. Az ünnep akkor teljesedik ki, amikor eltölt bennünket a boldog érzés: Isten szeret minket, de jó, hogy mi is szerethetünk és szeretnek bennünket.
Idézzetek fel olyan ünnepeket, amelyek nyomán megindult valami a jobb és szebb irányába! Hogyan sikerül elmagányosodott rokonokat, ismerősöket bevonni ünnepeitekbe? Hogyan tudtok a rászorulóknak az ünnep alkalmával örömet okozni anélkül, hogy ezt ők alamizsnának éreznék?
A családi közösségben, ahol a szeretet uralkodik, az ünnep – szinte észrevétlenül – az élet részévé válik. A keresztény családban ugyanis a család minden tagja annak tudatában él, hogy szeretik, és ő maga is szeret. A házastársak tudják, hogy kapcsolatuk Isten ajándéka, ezért ők szeretetből véglegesen egymásnak adják önmagukat, ez az elajándékozottság határozza meg egész életüket. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.” (Lk 17,33) A családban mindenki önzetlenül akarja a többiek javát, egymásnak tett szolgálataikért sem ellenszolgáltatást, sem jutalmat nem várnak. Örömet akarnak egymásnak szerezni, nem „adok és kapok”, hanem „örülök, hogy adhatok” alapon ajándékozzák meg egymást. Az ilyen családban kialakul az öröm okozására való képesség, a vidámság, a játék, a humor hozzásegít, hogy gyakran adódjanak ünnepi pillanatok, ezekből pedig igazi ünnepek.
Elanyagiasodott világunkban gyakran felvetődik: nincs elég pénz az ünnep megrendezésére. Azt mondják, hogy nem telik kétméteres normann fenyőfára, tehát nem lehet „rendes” karácsonyt rendezni. Hallottam olyan ifjú párról, akik azért nem házasodnak össze, mert nincs annyi pénzük, hogy háromszáz vendéget hívhatnának a lagzira. Tudok azonban olyan családokról is, ahol karácsonyfa helyett csak egy fenyőágra futotta, az ajándék jóformán csak olyan holmi volt, amire amúgy is szükség volt, az is csak igen szerényen, de az őszinte szeretet úgy bearanyozta a szegényes körülményeket, hogy az ünnep öröme az egész családnak erőt adott a következő napokra, hónapokra. Elrontja az ünnepet az is, ha hazugság, színlelés keveredik bele. A megromlott kapcsolatokat nem lehet az ünnep idejére úgy kezelni, mintha még jók lennének. A harag, a meg nem bocsátott megbántások lehetetlenné teszik az együttünneplést, a két ember közötti feszültség pedig az egész családra ránehezedik. A családi ünneplésre is követendő szabály az, amiről Jézus az adományok felajánlásával kapcsolatban beszél: „Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat.” (Mt 5, 23-24)
Nem vezet jóra, ha a családban a gyerekek az ünnepeket – a karácsonyt, név- és születésnapot, húsvétot, Mikulást, és a többit – úgy várják, mint alkalmat a többet birtoklásra, az ajándékok begyűjtésére. Az ünnep mindenkinek – kicsinek és nagynak egyaránt – alkalom arra, hogy többé-jobbá váljon, hogy szeretetét növelje, erősítse, minden önzéstől megtisztítsa. Családi ünnepek alkalmával gyakran egy-egy családtag új vonásai mutatkoznak meg, olyan oldaláról ismerhetjük meg, amelyet eddig nem ismertünk. Használjuk fel az ünnepeket erre is, fedezzük fel egymás rejtett értékeit, és adjunk hangot örömünknek a másikért. Az így előidézett öröm sokkal értékesebb, mint a gyarapodás feletti öröm, messzire, a végtelen ünnepre mutat, ahol majd állandó és igaz örömben lesz részünk.
Hogyan tudjátok gyerekeitekkel az ünnep értelmét megértetni anélkül, hogy érzelgős, vagy tudálékos beszédeket tartanátok nekik?
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
készítette.