Tisztelt emlékező, ünneplő közösség!
Régóta ki van téve az irodámban a következő imádság: „Kérlek, Uram, adj erőt, hogy megvál-toztassam a megváltoztathatót! Adj türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant! És adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt egymástól!”
55 évvel ezelőtt is elhangozhatott ez az ima, de mint ahogy minden időszakban, így most is aktuális. Nagy igazságot takar ez a néhány sor, ugyanakkor valóban nagy bölcsességre van szükségünk, hogy eldöntsük azt, hogy mi az, ami megváltoztatható az életünkben – azért dol-goznunk kell; és mi az, ami nem – azt pedig türelemmel el kell viselnünk. Ennek az imának a leírója jó helyen fogta meg a lényeget a beismeréssel, hogy ezt a bölcsességet Istentől kaphat-juk meg, amiért imádkoznunk is kell.
Zaklatott világban élünk. Tele van békétlenséggel, meg nem értéssel, talán olykor gyűlölettel a szívünk. Tehetetlennek érezzük magunkat a világ sodrásában. Olykor úgy tűnik, hogy elra-gad bennünket, nem tudjuk megvetni a lábunkat, hogy a sodrásnak ellenálljunk.
Ilyen sodrást érezhettek az emberek az ötvenes évek padlássöpréseikor, az ellenvélemény megtorlásakor, az éjszakai zörgetés félelmében, a családi és az egyéb közösségek szétzilálását látva, és akkor, amikor azt látták, hogy ehhez a lelket, testet, emberi kapcsolatokat megnyo-morító törekvéshez a szovjetek hadseregét is bevetették.
Ma szintén nagyon nehéz helyzetben van az ország, sőt, bizonyos értelemben most még rosz-szabb helyzetben vagyunk – most nem csak a ránk hagyott, az országot szétrabolt anyagi helyzettel kell megküzdenünk. Akkor volt az embereknek hitük, és az a hit adott erőt, hogy még a reménytelennek tűnő szabadságharcot is megvívják. Hitték, hogy van kiút a nehézsé-gekből. Mára sokakból ezt a hitet sikerült kiölni a hosszú évtizedek alatt: nem hisznek Isten-ben, nem hisznek önmagukban, nem hisznek a másik emberben sem.
Azt kívánom magunknak, hogy legyen erőnk ahhoz a munkához, hogy amit meg kell változ-tatni önmagunkban és a világban, azt meg tudjuk változtatni.
Azt kívánom magunknak, hogy legyen türelmünk annak elfogadásához, elviseléséhez, amit nem vagyunk képesek megváltoztatni.
Azt kívánom magunknak, hogy kérjük és kapjuk meg Istentől a bölcsesség ajándékát, hogy a kettő között valóban különbséget tudjunk tenni, ne hajszoljuk magunkat légvárak építésébe, ne zsigereljük ki magunkat – akár az értelmetlen halálig. Hiszen így is kevesen vagyunk, szükségünk van minden emberre a problémák megoldásához.
Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm vendégünket, dr. Surján László európai parlamenti kép-viselőt, akinek köszönöm, hogy elfogadta meghívásunkat. Felkérem ünnepi megemlékezésé-nek megtartására.
készítette.