1956. október 23-án Kolozsváron ébredtem. Albérletben laktam egy idős özvegyasszonynál, Técsy néninél, közel a vágányokhoz és a vasútállomáshoz, mert az öreg Técsy amíg élt a vasútnál dolgozott s még a MÁV-tól kapott segélyből építették fel két szoba-konyhás házacskájukat. Egyetlen bútorom sem volt, csak egy rádió, amelyet egyetemi hallgató koromban nyertem egy irodalmi versenyen.
Mosakodás közben mindig bekapcsoltam, s a Kossuth Rádió szórakoztató zenéjével a fülemben siettem munkahelyemre, a Bolyai Tudományegyetem felé.
Családomban, Szatmárnémetiben zenei környezetben nőttem fel, jól esett, hogy ezen a reggelen éppen egyik kedves Beethoven – szimfóniám, az V.-ik, úgynevezett Eroica második tételét, a gyász-indulót közvetítették – bár némileg csodálkoztam is: hogyan kerül ez a súlyos mű a magazinműsorba?! Azon meg jót derültem, amikor másodszor is ugyanazt kezdték el: lám csak, ilyen nagy múltú kulturális intézménynél is történhetnek bakik. S már indulni készültem, s ez már megállított, amikor harmadszor is elindult a lemez, de ekkor már egy ijedt emberi hang is megszólalt, s izgatottan közölte, hogy “ellenforradalmi erők” ostromolják a rádió épületét, szíves elnézésünket kérik…
A bölcsészkaron végeztem történelem-filozófia szakon, s mi, 1951-1955 között még a magyar történelmet is megismerhettük, és tanulmányaim alapján nagyon tiszteltem a forradalmakat – de arról, hogy mi is az “ellenforradalom”, fogalmam sem volt.
A forradalmakat le szokták verni, nálunk, a magyar történelemben minden forradalmat levertek, főleg idegen hadseregek, de nem egy másik forradalom, az “ellenforradalom” bátor csapata, hanem a kegyetlen, kapzsi hatalom, a zsarnokság, a nép ellenségei.
Izgatottan léptem be az egyetem Horea úti épületének az aulájába, ahová az egyetemi Diákszövetség megalakítására gyülekeztünk, s amelyen éppen engem, a hallgatói érdekekhez még közelálló, hiszen mindössze egy éve végzett fiatal tanársegédet, minden kulturális rendezvény kezdeményezőjét választottak egyik alelnöküknek.
Mire véget ért a gyűlés, s kiléptünk az utcára, a túlsó oldalon bőrkabátos szekuritátésok várakoztak, s attól kezdve minden lépésünket figyelték. A hatalom, amely ugyanolyan volt Romániában, mint Magyarországon, attól félt, hogy a forradalom az erdélyi ifjúságra is átterjed.
November 4. után, a forradalom leverését követően, megkezdődött a magyar intézmények, így például éppen a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, majd letartóztatások és koncepciós perek kezdődtek a legkiválóbb magyar elmék és lelkek ellen, akik nem tüntettek, nem dobtak Molotov-koktéleket a szovjet harckocsikra, mégis “ellenforradalmárokként” kerültek börtönbe vagy a kivégző helyekre. Végül elkezdődött az újkori Európában páratlan betelepítési politika, amelynek eredményeképpen, néhány székely kisvárost kivéve, két-három évtized leforgása alatt elrománosították az összes erdélyi városi települést.
Kedves barátaim! Mindezt azért mondtam el, hogy érzékeltessem azt a sorsközösséget, amely a magyarságot egybefogja – határoktól és közigazgatási, földrajzi, történelmi körülményektől függetlenül.
A magyar nép együttesen foglalt és épített hazát magának; együttesen védte évszázadokon át kincseit; nyelvét és kultúráját; együttesen viselte a sorcsapásait és lázadt fel e csapások ellen, – pedig gondoljuk el: hány nép, nemzetség, etnikum töredékeit olvasztotta magába attól kezdve, hogy elindult a Kárpát-medence felé. Legalább egy évezreden át dicsőség volt magyarnak lenni, a magyarsághoz tartozni, ha vérségileg nem is, de lelkileg igen. Mert szentistváni befogadó nép vagyunk, nemes lelkű, tehetséges, nagyra hivatott nemzet – s ezt a nagyba hivatottságot ma is, mától kezdve talán újra remélhetjük és bizonyíthatjuk – sőt valamikor istenfélő nép is voltunk, s ez a nemzeti egyéniség mágnesként vonzotta magához a történelem árjával sodródó etnikai töredékeket.
De ugyanakkor ez a lelki – alkati – erkölcsi karakter mindig félelemmel és irigységgel töltötte el azokat, akik eredményeinket, szárnyalásunkat nem tudták követni, (szerintem ma is ez a helyzetünk, ma is félnek a mi tudásunktól, tehetségünktől, szabadságvágyunktól, ezért nem kaptunk s nem is fogunk kapni belátható időn belül elégtételt a nemzetgyilkos trianoni békeszerződésért), igen, ez a láthatatlan forrásokból buzgó lelki-szellemi természetű hatalmunk gyűlöletet kelt azokban, akik nem képesek felemelkedni a mi olyan hősi magaslatainkra, mint amilyen 1956 volt.
1956-ot az egész világ csodálta, magasztalta, de egy-két ENSz-ben elhangzott aggodalmas véleményt leszámítva szó nélkül engedték Magyarország újbóli legázolását s a Kárpát-medencében élő egész magyar nemzet megalázását, üldözését, genocidiumát, amely a mai napig tart, esetleg kesztyűsebb kézzel, mint a bűnügyi filmekben.
Mostanában, amikor újra felemeltük a fejünket, állandóan fenyegetéseket kapunk a világot irányító pénz toronyból mert bántjuk azaz megadóztatjuk ugyanezen európai és amerikai toronyőrök bankjait, merünk lecsípni néhány százalékot a kifosztásunkból származó mesebeli vagyonukból; hol voltak, kérdem, akkor, 1956-ban, hol voltak a jog és a tisztesség eme hamis őrei 1956-ban ezek a rejtőzködő hatalmak, akik azt mímelik, hogy felelősséget viselnek az emberiség sorsának jobbra fordulásáért? Akkor és azóta miért nem kínálják fel világjobbító szándékaikat, segítségüket, s miért nem fogták le vagy legalább fenyegették meg a Budapestet romba döntő, az Egész Kárpát-medencében halált, börtönt, vagyonvesztést, lelki roncsolást okozó agresszorokat? S amikor most, végre újra egy kártalanító, ország építő szándékú politikai erő került hatalomra az országban, miért nem ajánlanak fel egy olyan, Marshall-segélyhez hasonló támogatást, mint amilyennel a II. világháború kirobbantóját, főbűnösét, Németországot kiemelték a megsemmisülés szakadékából?!
Pedig a károkat is ők okozták. Mert nemcsak gazdaságilag sorvasztották el a virágzó Osztrák-Magyar Monarchia magyar királyi doméniumát, tehát az egész, ráadásul általuk szétszabdalt Kárpát-medencét; hanem azzal, hogy 1919-től kezdve mindig azt a hazaáruló mozgalmat, majd hatalmat, tehát a kommunistákat majd a liberálisokat támogatták, akik csalafinta módon, a kellő időben osztogatott alamizsnával és ideológiai mákonnyal a magyar lakosság jelentős részének elhomályosították a nemzeti tudatát, megrendítették erkölcsi tartását, de még a józan eszét is félrevezették; igen, őket támogatták, hiszen az ők, az idegen (hol keleti, hol nyugati) érdekeiket szolgálták – busás részesedés fejében.
Tisztelt ünneplő közönség!
A Rákóczi-felkelés óta valamennyi forradalmunkat és szabadságharcunkat levertek, többnyire idegen hadak segítségével. Mindig a nemzet legjobb, legerősebb, legigazabb tagjait, képviselőit veszítettük el. Csoda, hogy még élünk, megvagyunk, s még mindig születnek közülünk a nézetért áldozatkész asszonyok és férfiak.
1956 volt az utolsó véres forradalom (ha nem számítjuk ide a 2006. októberében történteket), és csak remélni tudjuk, mert szeretnénk, hogy többé ne kelljen vért ontani szabadságunkért, igazunkért, jövőnkért, hanem olyan vértelen forradalmakkal győzzünk esetleges elleneink és önmagunk fölött, mint ez év tavaszán és őszén.
De 1956 több mint forradalmi emlék. Tanulságai mélyen az előző századok talajában, történelmében gyökereznek, s messzire túlmutatnak a háború utáni évtized gyötrelmein, akkori, konkrét társadalmi feszültségein. A megtisztulás, a megigazulás vágya azelőtt és azóta is folyamatosan ott munkál/munkált a nemzet ösztöneiben és tudatában. Azok a lángok, amelyek akkor felcsaptak a házakból, a tankokból, az égő emberekből és fákból – élesen világító reflektorokként kell bevilágítsák utunkat ebben az új évszázadban, amely éppen az olyan kis és közepes nemzetek számára rejti életveszélyt, mint amilyen a magyarság.
Mi, akik ebben az évben, éppen 1956 szellemében megvívtuk a magunk kettős, vértelen forradalmát, őrizzük meg örökre ezt az egészséges önvédelmi lelkületet; de egy pillanatra se felejtsük el, hogy nem elég megvédeni és megerősíteni a politikai nemzetet; én, mint a magyar kultúra napszámosa, úgy gondolom, hogy tartósan csak az a nemzet képes megőrizni szabadságát és tekintélyét a világ többi népe és nemzete szemében, amelyik hűségesen ápolja, műveli, gyarapítja hagyományait, azaz lelkének nyelveit: az anyanyelvet, az irodalom és a művészetek nyelvét, a gondolkozás nyelvét, tehát a tudományokat, amely nemzet tiszteli és felkarolja tehetséges fiait, amely nemzet szakadatlanul műveli magát, tehát alkalmassá edzi szellemét arra a döntő küzdelemre, amelyben az Isten által teremtett emberi minőség legyőzi majd az egész világon a káoszt, az agressziót, az élősködést, a pénz hatalmát.
“Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs, hír? Gyönyör? Legyen, bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.” – írja Vörösmarty Mihály a Merengőhöz;
“Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.”
A költő több mint száz évvel 1956 előtt szegezi mellünknek a kérdést:
“Mi dolgunk a világon?”- s ma is csak azt felelhetjük: “küzdeni,
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzet sorsa áll.
Ha azt kivittük a mély süllyedésből,
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
Kedves barátaim! Azt hiszem, hogy ma, 2010-ben ez 1956 legfontosabb tanulsága, mely mindannyiunkat kötelez.
Banner Zoltán
művészettörténész, író, előadóművész
Újkígyós, 2010. október 23.
Fotó: www.bannerzoltan.hu
készítette.