2012. június 24-én, a III. Újkígyósi Hazaváró keretei között fölszentelte ft. Szigeti Antal békéscsabai plébános úr, Újkígyós díszpolgára azt a két fából kifaragott helységnévtáblát, melyen Újkígyós neve ősi magyar rovásjegyekkel szerepel. Ha járjuk az országot, a Kárpát-medencét, látjuk, egyre több település tesz ki hasonló helységnévtáblát. Persze nem Magyarországon élnénk, ha nem dúlna vérre menő vita ezzel a jelenséggel kapcsolatosan is. Nacionalista magamutogatás, vagy egy alapvető nemzeti érték tudatos fölvállalása motiválja a táblák terjedését?
Az ádáz vita évtizedes állófrontján talán végre elindul valami! Valami, ami régi adósságot törleszthet: 2012. június 14-én az Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének Magyar őstörténeti témacsoportja ülését tartott az általuk „székely írás”-nak nevezett magyar rovásírásról. Ezt az írást hivatalos tudomány köreiben mindig is gyanakvás övezte. Rovásírásos emlékeink számbavétele az utóbbi időben komoly eredményekkel szaporította emlékeink számát, növekszik azoknak a tábora is, akik korai magyar írásbeliségünket a magyar múlt egyik legfontosabb örökségének tartják. Tagadhatatlan, mai divatja erősen átpolitizált: az emberek többsége politikai szimpátia alapján dönti el, hogyan viszonyul hozzá. Az akadémiai tanácskozás, ha számos belső ellentmondást nem is tudott föloldani, mégis fontos előrelépést jelenthet. Megállapították és kimondták, hogy a székely írás nemzeti örökségünk szerves része, azzal mai ismereteink szerint kizárólag magyar szövegeket jegyeztek le. Az a megállapítás már erősen kérdéses, hogy ez az írás sohasem volt a teljes magyarság körében elterjedt, és azt csak a Székelyföld határain belül használták volna.
Itt van mindjárt egy újkígyósi példa. Néhány évvel ezelőtt az országos média is fölkapta a hírt, miszerint e sorok írója érdekes korongra bukkant Újkígyós déli határrészében, a város utolsó házainak közvetlen közelében. (Persze a kizárólagos székelyföldi előfordulást vallók a korai, V-X. sz-i rovásemlékeket élesen elkülönítik a XIII-XVIII. sz-i emlékektől.) Nem meglepő dolog ez, hiszen az őskor óta lakott terület Kígyós környéke. Bőségesen lehet gyűjteni a határban letűnt elődeink egykori használati tárgyainak kusza törmelékét. Leginkább, önmagukban nem túl értékes, inkább csak a szakember számára jelentős, hétköznapi cserép-edények négy-öt centiméter átmérőjű darabjait, néha egy-egy edény fülét, száját, alját, de előfordulnak olykor tenyérnyi darabok is. A történelem legkülönbözőbb időszakaiból kerülnek elő ezek a tárgyak, nyilván minél közelebb vagyunk a jelenhez, annál több a lelet. A szórványleletként előkerült cserépmaradványok korának meghatározása nem könnyű feladat, szakember és gyakorlott szem szükséges hozzá. Sokat segíthet az egy-egy korszakra nagyon jellemző korongozási technika és forma, motívum, vagy minta esetleg csak arra a bizonyos időszakra jellemző anyag előfordulása.
Egyszerű cserépnek tűnt, a most tárgyalni kívánt darab is, nem is tulajdonítottunk különösebb jelentősséget neki egészen addig, amíg a rárakódott földtől meg nem tisztítottuk. Először csak egy régi edény aljának mutatta magát a töredék, de mikor kiderült, hogy lyuk van a közepén és ráadásul szürke színű akkor már tudtuk, hogy egy érdekes régi darabbal van dolgunk. Az edényt, miután eltört, újra hasznosították. Kifúrták a közepét és orsókarikát, más néven orsónehezéket készítettek belőle. Ezt a fajta szürke kerámiát az I-VI. században Magyarország területén élő szarmaták használták. Kárpát-medencébe költözésük után a szarmaták telepeikkel egy időben létrehozták a fazekas központokat is. A szarmaták igyekeztek a korábban rómaiaktól vásárolt kerámia árukat a letelepedés után saját gyártású edényekkel helyettesíteni. A fazekasok széles termékskálát kínáltak, munkáik között megtaláljuk egy korabeli háztartás minden cserép kellékét a kisebb csészéket, poharakat, tálakat, korsókat, kancsókat, de az egész nagyméretű hombárokat is. A tárgyak felülete általában díszítetlen, de találtak már a régészek díszített darabokat is. A mívesebbek korongon formált gyakran római edényeket utánzó formát öltenek, de a hétköznapi használatra szánt egyszerű bögrék, stb. kézzel formázottak. A szarmata kerámia jellegzetes, más régészeti korszakkal nem összekeverhető szürkére, ritkán vörösre kiégetett.
Tekintsük hát röviden át, hogy kik is voltak ezek a szarmaták! A szarmaták népe ókori nomád-félnomád törzs volt. Rokoni, politikai, kereskedelmi kapcsolataik behálózták a Távol-Keletet, Dél-Ázsiát és az antik világot. Hadseregük zöme lovas-íjászokból állt, de a vezető réteg kísérete páncélos, dárdás nehéz lovasságból tevődött össze. Hérodotosz szauromata néven említi őket, mítoszba hajló leírása szerint ők a szkíták és az amazonok leszármazottai. „A harcias amazonok a szkíták földjére vetődtek és végigportyázták a szkíta földet, harcolva a szkítákkal, akik nem ismerték e nők nyelvét. Lassan azonban összebarátkoztak és a szkíta fér-fiak gyermekeket nemzettek az amazonoknak. A szkíták nem tudták megtanulni az asszonyok nyelvét, de azok elsajátították az övékét.”
Bár a szarmaták, mint önálló népcsoport eltűntek a történelem útvesztőiben, génjeikben ma is köztünk élnek, a magyarság egyik ötvözőelemeként tekinthetünk rájuk. Most már képet kaptunk arról, hogy nagyjából kik is készíthették rovásos korongunkat. A korongon látható rovásjel teszi ugyanis különösen érdekessé ezt a meglehetősen gyakran előkerülő tárgyat, mivel a hasonló orsónehezékeken efféle jel igen ritkán fordul elő. Területünkön, a szarmatákat vélhetően két olyan nép követte, amely használta rovás típusú írásrendszert, nevezetesen az avarok és a magyarok.
További újkígyósi példát is hozhatnánk, de az most meghaladná ennek az írásnak a kereteit. Most elég az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének Magyar őstörténeti témacsoportja kimondta, hogy a rovásírás nemzeti örökségünk szerves része. Újkígyós nevét pedig Székely Alpár munkája nyomán immár így is olvashatjuk, olyan betűkkel, melyekkel ismereteink szerint évszázadok során át kizárólag magyar szövegeket jegyeztek le.
Harangozó Imre
készítette.