A két hetedik osztály egy káprázatos kirándulást köszönhet a Határtalanul! Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek című pályázatnak. Zemó Lászlóné tanárnő adta be a pályázatot, amelyen 1 935 000 Ft-ot nyerve sikerült eljutnunk Erdély legcsodálatosabb tájaira. Május 8-án indultunk. Az első állomásunk Nagyszalonta volt, ahol jártunk a Csonkatoronyban, a főtéren láthattuk legnagyobb magyarjaink szobrait, és lefotózhattuk a település első írásos emlékét őrző követ is. A verespataki aranybányában egy kedves idegenvezető kalauzolt bennünket a sárgán csillogó falak között. Megtudhattuk, hogy ezen a helyen már a rómaiak is bányásztak aranyat. A legnagyobb élményünk az volt, hogy aranyat is hozhattunk ki a bányából. Persze csak a talpunkon. Amennyi a cipőnkre ragadt, az a miénk lehetett. Mondanunk sem kell, nem lettünk milliomosok, csupán „aranyosabbak”.
Ezt követően eljuthattunk arra a helyre, ahol kétszer kel fel a nap. Ez a hely Torockó, a mögötte álló meredek Székelykővel. A mostani hatodikosoktól azt hallottuk, ha jövőre ők is megnyerik a Határtalanul pályázatot, szeretnék megmászni ezt a hegyet. Mi csak a szemünkkel másztuk meg, de már ez is elég nehéz volt, úgyhogy előre is sok sikert kívánunk nekik. Persze a Székelykő legendáját mi is meghallgattuk, csak éppen a főtéren, a jellegzetes fehér falú házak között sétálgatva, és finom kürtös kalácsot fogyasztva.
A Tordai-hasadékot eddig csak a Szent László legendájából ismertük, most személyesen is végigmehettünk a kettéhasadt hegy egyik peremén. Láthattuk a szakadék mélyén zúgó patakot, és erősen kapaszkodtunk a „hegyi fogantyúkba”, nehogy lecsússzunk a mélybe. Nekünk, alföldi diákoknak hatalmas élmény volt bejárni ezt a terepet. És ha még azt is hozzágondoljuk, hogy László király valóban láthatta ezt a helyet, hát egészen elképesztő érzés alakul ki az emberben.
Ennyi inger után jólesett a pihenés a tordatúri vendégházban. Másnap aztán folytatódott a kalandok sora. A sóbányában kezdtünk, ahol olyan fényesek voltak a falak a sótól, akár a tükör. És persze kipróbáltuk a fantasztikus visszhangot is, amiről már korábban annyi érdekeset hallottunk. Ha elkiabáltuk magunkat, hogy „só”, azt hússzor hallottuk vissza. Hihetetlen, de igaz. Azt is megnézhettük, régen milyen technológiával hozták a felszínre „az ételek királyát”. A bányászati eszközök fából készültek, mert a vasat megette volna a só. Hát nem érdekes? A sót az emberek fogyasztják, a só meg a vasat eszi… Jártunk egy olyan teremben, ami 13 emelet magas, az alján van egy 8 méter mély tó, szóval úgy éreztük magunkat, mintha az óriások országában pottyantunk volna bele valami sóval bélelt kondérba. Azt is megtudtuk, hogy azért van játszótér a bánya fenekén, mert a sós levegő tisztítja a tüdőt, és az asztmás vagy tüdőbeteg gyerekek akár véglegesen is meggyógyulhatnak néhány itt eltöltött óra után. Szóval a játszóteret számukra építették.
A sós élmények után Szovátán ebédeltünk, majd a Medve-tó partján sétálgattunk. A tavat a Székelyföld Balatonjának is nevezik. A heliotermikus tó azért meleg, mert a benne lévő sókristályok összegyűjtik a nap sugarait, és „befűtik” a meder tartalmát. Azt is megtudtuk, hogy itt még az is fennmarad a víz tetején, aki sose tanult úszni, ugyanis ez a víz nyolcvanszor sósabb, mint a tengeré. Csíkszeredán találkoztunk testvériskolánk diákjaival, kézilabdáztunk és fociztunk is velük. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, minden kérdésünkre készségesen válaszoltak. Mi pedig, hálából a vendégfogadásért, egy nagy doboznyi magyar nyelvű könyvvel ajándékoztuk meg őket. A könyveket, hogy mindenki hozzáférhessen, az iskola könyvtárában helyezték el.
A harmadik nap a csíkszeredai gyerekek kísértek el bennünket az angyalos templomba és egy székely múzeumba. Mindkét helyen felejthetetlen élményekben volt részünk. A Makovecz Imre által tervezett templom négy égtáj felé néző rézangyalalai szeles időben „fütyülni” szoktak. Mivel a templom belső borítása fűzfából készült, itt különösen poénosan hangzik az a virágnyelvű magyar káromkodás, hogy „Azt a fűzfán fülyülő rézangyalát”. Az angyalos templomban két osztálytársunkat összeadott a pap. Még gyűrűt is kaptak. A rögtönzött menyegző alanyai azonban nem járultak hozzá, hogy nyilvánosságra hozzuk a nevüket, így ez a hetedikes évfolyam titka marad.
Ezután — a kísérőinknek búcsút mondva — folytattuk tovább utunkat. Egy rövid időt a segesvári várban töltöttünk, ahol négy tornyot néztünk meg abból a kilencből, amiket az egykor itt működő céhek mesterei építtettek. A sétánk közben az is kiderült, hogy eredetileg tizennégy torony állt ezen a helyen.
Mi, hazai magyarok Vajdahunyad várának hallatán elsősorban a Budapesten lévő Alpár Ignác tervezte épületegyüttesre gondolunk, amely az 1896-os millenniumi ünnepségre épült. Az eredeti vár, a Hunyadiak dicsősége, a „várak királya” azonban Erdélyben van, és kirándulásunk alkalmával mi is meglátogathattuk. Káprázatos érzés volt látni azt, amit láthatott Hunyadi János, a nagy törökverő, Mátyás, az igazságos (igaz, ő inkább csak gyermekkorában tartózkodott itt) és a vár későbbi tulajdonosa, az Erdélyt felvirágoztató fejedelem, Bethlen Gábor.
Másnap felsétáltunk Déva várához, ami a hírének megfelelően igen „magos” volt. De megérte a fáradságot, mert csodálatos kilátásban lehetett részünk! A vár nevével még hatodikban találkoztunk a Kőmíves Kelemenné című népballada kapcsán, de most azt is megtudhattuk, milyen sokszor cserélt gazdát ez az építmény. Többek között Dobó István várkapitány is tulajdonosa volt egy időben, amikor Eger győzelme után Szamosújvárral együtt ezt is adományba kapta a királytól.
Dévától 20 kilométernyire, a Maros folyó partján fekszik Marosillye, ahol Bethlen Gábor fejedelem született. A településen megnézhettük a magyar történelem jeles alakjának szülőházát. Hazafelé megálltunk Máriaradnán, a csodák övezte kultikus zarándokhelyen. A környékbeliek szerint kegytemplomuk hosszú idő óta csodák helyszíne. A döbbenetes események sorozata akkor kezdődött, amikor a török felgyújtotta a templomot, és a legenda szerint a tüzes cserepek a gyújtogatók fejére hullottak, miközben egy papírból készült Mária-kép a lángok közepette is épen maradt. Nem csoda, hogy ez a hely hamar zarándokhellyé vált, és a híre még Újkígyósra is eljutott. Településünk ősei közül sokan jártak a kegyhelyen, s egy alkalommal emléket is hagytak maguk után. A kígyósiak keresztjét mi is megkerestük, sőt, meg is koszorúztuk.
A Határtalanul pályázatnak köszönhetően több mint 1400 kilométert tettünk meg Erdélyben. Ha csak néhány napra is, de átélhettük azt a csodát, hogy valaha ez a terület a miénk volt. Köszönet Zemóné Erzsike néninek, aki az utat megtervezte, a pályázatot megírta, és osztályfőnökeinknek, Valika néninek és Csilla néninek, akik vállalták, hogy elkísérnek bennünket Erdély legmesésebb tájaira.
Liker Lili és Skorcz Petra 7. a osztályos tanulók
készítette.