Versekbe zárt keresztút

Versekbe zárt keresztút
Harangozó Imre Szabadlélek című kötetéről

 Mélyen átélt, hiteles színészi teljesítményt nyújtottak az ifjú művészek Lakatos Viktória, Szabó Zoltán és Lévai Attila. Kolarovszki Dóra énekhangja pedig mindenkit elkápráztatott.

Nem a gonosz a rossz és nem is jó már a jó,

A nyári nap csak éget, s télen nem hull a hó.

(Harangozó Imre: Advent előtt)

Harangozó Imre Szabadlélek című verseskötetét 2018. nyarán vehette először kézbe a közönség a békéscsabai Munkácsy Mihály Emlékházban. Erre az az alkalomra állt össze az a kis társulat (s készült el maga a műsor is), akik 2020. február 1-én Újkígyóson a Cz. Kiss Rendezvényházban is bemutatták. Az első előadás óta immár ez talán a 10. alkalom s különbözőek helyszínek, mindig változó a közönség is – ám változatlanul élénk a siker. Újkígyóson, a szerző szülővárosában mostani előadás ősbemutatónak számított!

A kötet és az előadás kapcsán kérdeztük meg Dr. B. Kis Attila irodalomtörténész, főiskolai docens szakmai véleményét.

Elsőként személyes és szakmai kapcsolatukról kérdezem:

Harangozó Imrét úgy ismertem meg, mint aki fáradhatatlan középpontja egy hatalmas, szerteágazó, vidékeken, határokon, generációkon, társadalmi rétegeken, felekezeteken átnyúló közösségnek. Egy összetartó, élő, magyar – vendégszerető magyar – közösségnek. A szerző közismerten magnetikus hatású mesemondó is, és ha megszólal, akkor a mese már nem mese többé: nincs, aki kételkedne az igazában. Ha vele vagyunk egy társaságban, akkor egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy nemcsak egymás útját véletlenül keresztező, egymás felé okkal bizalmatlan idegenek vagyunk, hanem egy tarka múltú, jó kedélyű, erős identitású közösség tagjai. Megszokásból néprajzkutatóként szoktuk felcímkézni – a dél-alföldi és a moldvai népi vallásosság elismert szakértője –, de sokoldalúságát, energikusságát, lelki gazdagságát ismerve (egyebek mellett népfőiskola-alapító, hitoktató, könyvek, rádió- és tévéműsorok tucatjainak szerzője, aktív „facebook-blogger” közel négyezer-ötszáz napi szintű rajongóval) nincs semmi meglepő abban, hogy most a verseskötetét vehetjük kezünkbe.

Irodalomtörténészként hogyan látja a viszonyt a szerző különböző habitusai, a tanári, a néprajzkutatói és ha úgy tetszik költői énje között?

A költőség jóval nehezebb hivatás, mint a néprajzkutatás. A költőnek nem adatik meg a hűvös kívülállás, a hipotézisállítás, a logikus érvelés, a viták és új tények súlya alatti lassú elévülés tudósoknak kijáró méltósága. Az utószó tanúsága szerint a költőként való megnyilvánulás a szerző legsebezhetőbbnek érzett, és csak hosszas vívódás után megmutatott arca. A kötet sokértelmű címe – Szabadlélek – talán részben apologetikusan került a versek élére. Az egybeírt jelzős szerkezet nem feltétlen csak az alanyi versek lírai megszólalója által képviselt erkölcsi autonómiára utal. A néprajztudomány szerint a magyar hitvilágban a fejben lakozó „szabadlélek” kapcsolja össze az élőt az ősök közösségével. A cím sugallata szerint akárcsak ezen Lélek szabad mozgása, úgy a versalkotás is csak félig-meddig a szerző szándékától függő, akaratlagos tevékenység. Harangozó Imrének muszáj volt ezeket a verseket megírja, hogy elkerülje a „koponyalékelést”.

Ön szerint elhelyezhetők ezek a szövegek a kortárs magyar líra palettáján?

A kötet által képviselt, a mai trendtől távol eső felfogás szerint a személyes, hétköznapi sors jelentősége eltörpül az ősök által hitelesen megélt és ránk hagyott tradíció mellett. A költő személyes életéből vett jelenetekből inkább az átmenetek, áttűnő pillantatok, határhelyzetek elevenednek meg. A hajnal (Pünkösdi napvárta), de még inkább az alkony (Májusi áhítat, Szűkre húzott pásztori szem) elragadtatott pillanatai; a leánykérés–születés, de még jobban az elmúlás, a temetés zsánerei. A harminckilenc vers közül kilenc gyászvers, búcsúztató, sirató. A látomásos versek jellegzetesen szintén a határra kalauzolják az olvasót. A falu végére, a már csak romként elénk táruló pásztori–tanyasi világba, Arad és Radna, a nemzeti gyásztér és a dél-alföldi búcsújáró hely magaslata közé, és a Kárpátok gyepűjére, Etelközbe, ahol a „táltos hegyek” egyúttal mindig nagy emberi és közösségi drámák tanúi is.

Végezetül arra kérem, hogy talán egy kicsit összegzésként is mondjon néhány szót arról a benyomásról, amely Önben fogalmazódott meg a szövegek olvasása közben!

A versek túlnyomó többsége elégikus–balladisztikus hangvételű. A szerző egyszerre konstatálja rezignáltan „nyelvbéli hazánk”, a hagyományos kultúra végleges letűnését, és eleveníti azt meg „utolsó utáni mohikánként” nagy nyelvi láttató erővel. Remek stílusgyakorlat a csángó dialektusban írt két vers, amely az anyaországiak számára mégha távolról ismerősen cseng is, ma már nehezen hozzáférhető, szinte idegen nyelv. A siratók búcsúztatják a szakrális nyelvet és hagyományt még ismerő és tartó utolsó öregeket – a névtelen asszonyokat. pásztorokat, tanyasiakat –, a korunk napi tapasztalatairól szóló szatirikus darabok pedig az ő „földszemükkel” nézve tárják elénk keserű számvetéssel a mai generációk által megélt és teremtett „árnyékvilágot”.

A kötet címéhez, hangvételéhez és témájához szépen illenek Vadászné Ablonczy Emőke grafikái, növényi motívumokká áttűnő lélekmadarai. Az illusztrációk egységesek, akár önálló sorozatot is alkothatnának, mégis érzékenyen kifejezik a versekben megelevenedő hajdani világ törékeny–múlékony–felfedezendő nagyszerűségét.

Köszönöm a beszélgetést!

Gedó László