Augusztusi levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetes- és paptestvérekhez, és mindenkihez, aki a család és az élet mellett átt.
Túljutva a CSALÁD ÉVE felén elmondhatjuk, hogy országszerte sok szép ünnepségen, összejövetelen ünnepeltük a családot és a házasság intézményét sok emlékezetes tanúságtételt hallottunk fiatal és idősebb házaspároktól. A különböző szakmai összejöveteleken pedig megbizonyosodhattunk arról, hogy a házasság pótolhatatlan intézmény, nélküle kihal a társadalom, összeomlik a gazdaság, elenyészik a kultúra. Sajnos napvilágra kerültek elszomorító tények is, hogy mennyien nem jutnak el, vagy csak későn a házasságig, hogy a házasságok egy (nem jelentéktelen) része pedig felbomlik néhány év után. Egyre többen teszik fel a kérdést: mi a titka azoknak, akik évtizedekig boldogan élnek együtt, hogyan lehet a szerelemnek az esküvő napjaiban oly magasan lobogó lángját megőrizni? Hogyan tudnak házaspárok sok testi-lelki nehézség ellenére nemcsak kitartani egymás mellett, hanem derűsen, bizakodva munkálkodni családjuk boldogulásáért és szűkebb-tágabb környezetük javáért?
Mondjatok példákat sikeres, a kríziseken úrrá lett családokra ismerőseitek, barátaitok köréből!
Azok a fiatalok, akik házasságukra komolyan és őszintén felkészültek, határozott elképzelésekkel, világos jövőképpel kezdenek hozzá közös életük alakításához. Szentségi házasságban, kegyelmi közösségben akarnak élni Krisztussal. Egymás felé megelőző, személyes szeretettel akarnak fordulni, mindig készen az áldozatvállalásra, a lemondásra, a megbocsátásra, az ellenszolgáltatást nem váró adakozásra, szüntelenül a szeretet növekedésére törekedve. A siker egyik legfontosabb titka ennek a tudatos, elkötelezett akarása. A szerelembeeséstől a házasságig talán el lehet jutni az érzelmek szárnyán, de a házasság mindennapjainak alakításához, a házaspári kapcsolat állandó mélyüléséhez nélkülözhetetlen az értelem és az akarat hozzájárulása. Isten megelőző szeretetével véglegesen és visszavonhatatlanul egymásnak ajándékozza őket, az ajándék értékének megőrzéséhez azonban szükség van mindkettőjük szilárd elhatározására és erőfeszítésére.
Posztmodern világunk nem tulajdonít nagy jelentőséget a hűségnek, a tartós elkötelezettségnek, a nehézségek és a krízisek megoldására nem a küzdelmet, hanem inkább a menekülést ajánlja. Minden azt sugallja, azt tedd, ami neked ma jó. Megváltoztak a társadalmi kapcsolatok is, az a fajta családi élet, amelyben szüleink, nagyszüleink éltek, nehezen lenne a mai viszonyok között megvalósítható. Az általánossá vált kétkeresős családmodell olyan feladatok elé állítja a házaspárokat, amelyek azelőtt ismeretlenek voltak, így megoldásukhoz nekik maguknak kell megtalálniuk a kulcsot. Naponta érkeznek az új kihívások, s ezekre naponta új válaszokat kell találni. John Henry Newman mondta, hogy a legnagyobb művészet a változó körülmények között változatlanul tartani a hűséget.
Mi segített olyan esetekben, amikor különösen nagy erőfeszítésre volt szükség a hűség megőrzéséhez, az egymás melletti kitartáshoz?
Nagyon fontos, hogy a házaspár tudatosan őrizze a lángot, küzdjön a „mindennapos taposómalom”, az állandó gondok miatti elszürkülés ellen; figyeljen rá, nehogy együttes életük egymás melletti életté, vagy inkább robotolássá váljon. A házasságot ápolni kell, odaadó gonddal, éber figyelemmel, lankadatlan szeretettel.
A szociológusok megállapítása szerint a sikeres családi élethez három dolog szükséges: idő (hogy a házaspárnak jusson ideje minden feladat elvégzésére), pénz (hogy beszerezhessék a család szükségleteit) és infrastruktúra (hogy rendelkezésre álljanak a házon belül el nem látható szolgáltatások). Ezek külső feltételek, bármilyen bőségesen legyen is adott mindegyik, a tartós boldogságon a házaspárnak magának kell munkálkodnia. Különösen vonatkozik ez az időre, mert korunkban mindenki időhiányban szenved. Erős elhatározás és komoly szándék nélkül az időhiány a házas szeretet elmélyítésének akadályává válhat.
A házasságukat ápoló párok gondoskodnak arról, hogy legyen idejük egymásra is, hogy ne csak a mindennapi folyó ügyekről tudjanak beszélgetni, hanem kapcsolatukról, érzelmeikről, vágyaikról, vagy akár hobbijukról. Beszélgetéskor tudatosan figyelnek egymás szavaira, nem meggyőzni, hanem megérteni akarják egymást, vitás esetekben pedig közösen keresik a megoldást. A kommunikációs készségek elsajátítása ma különösen fontos, mert a tömegkommunikáció, a média hozzászoktatta az embereket az egyoldalú, csak felénk irányuló információközléshez, és lassan elfelejtjük, hogyan is tudjuk saját gondolatainkat, érzelmeinket úgy kifejezni, hogy a másik értse, ne bántódjék meg, érezze szavaink mögött a szeretetet.
Tudjuk, hogy a család minden tagjának szüksége van a létfontosságú testi táplálékra, a lelki-szellemi szükségletekről azonban gyakran megfeledkezünk. Pedig az éhező-szomjazó lelkű házaspárok életereje csökken, kedvetlenné válnak, nem tudnak igazán örülni, kapcsolatuk szilárdsága meginog. Az érintettek legtöbbször észre sem veszik állapotuk romlását, de ha jön egy megpróbáltatás (kísértés, betegség, anyagi nehézség), bekövetkezik a katasztrófa. A rokonok és ismerősök pedig csodálkoznak: húsz éve házasok, olyan szépen éltek, és most egyszerre … Pedig a baj már régen elkezdődött, a lelki táplálék hiánya észrevétlenül juttatta csődbe a házasságot. A gyógymód is adott: az Eucharisztia, Isten igéje, és az imádság.
A keresztény házaspár annak tudatában él, hogy valójában hármasban vannak, szövetségben Krisztussal. Ő mindig velük van, valóságos jelenléte az Eucharisztiában a végtelen erőforrás. Úgy hallgatják az Igét, hogy tudják, a velük élő, a rájuk igent mondó Isten szól hozzájuk. Hogyne éreznék szükségesnek, hogy válaszoljanak, hogy együtt forduljanak imádsággal Istenhez, így legyenek igazán „egy test”. Ezért mondja Boldog II. János Pál pápa, hogy amelyik házaspár rendszeresen együtt imádkozik, az bizonyosan együtt marad.
Beszéljétek el tapasztalataitokat: hogyan segíti a házaspári beszélgetés az egységet!
Az egységbe forrott házasok egymás minden rezdülésére figyelnek. Kialakul közöttük a metakommunikáció egy sajátos, egyéni formája, amit csak ők értenek, de ők így is jól értik egymást. Nem kell egyiküknek arról szólni, hogy „ma különösen fárasztó napom volt”, a másik ezt megérezve azonnal pihenő, kikapcsolódó társsá válik. Ha a feleség megérzi, hogy külseje már nem okoz akkora örömöt férjének, mint régebben, akkor igyekszik újításaival meglepni férjét. Ha a szerelem hamvadásnak indul, visszanyúlnak az udvarlás, csábítás korábban alkalmazott módszereihez. Hűségesen meghallgatják egymás munkahelyi problémáit, hiszen sokszor úgy lehet levezetni a felgyülemlett indulatokat, ha elmondjuk, kibeszéljük őket. A figyelmes házastárs pedig megértőn szól hozzá, nem kioktató, vagy fölényes modorban, mert hiszen ők ketten egyek. A házassági évforduló, névnap, születésnap jó alkalmat ad arra, hogy újra, ezredszer is elhangozzék: szeretlek!
Korunkban sok szó esik a házasság válságáról, a széteső családokról. A média szívesen felkap egy-egy családi botrányt, mert ennek hír értéke van. A csendben, békében élő család nem média-téma, nem sok szó esik róla. Pedig sok ilyen család van, országszerte sok fiatal és idősebb házaspár munkálkodik a saját és környezete boldogulásán úgy, hogy ápolja házasságát, akar boldog házasságban élni. Mutassuk meg ezeket a családokat, beszéljünk róluk, ünnepeljük őket! Jó alkalom a jubiláns házaspárok köszöntése a templomban, a Szent Család ünnepi fogadalom-megújítás, vagy az évente ismétlődő Házasság Hete, ilyenkor a figyelem ráirányul a házasság és a család szépségére, értékére és jövőt hordozó erejére.
Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
készítette.