Mégis győztes, mégis új és magyar…
Újkígyósiak a Kárpátok tövében
A mai Kárpátalja (Закарпатська область) Ukrajna dél-nyugati megyéje. A 12 800 km2 terület államiságunk kezdete óta Magyarországhoz tartozott. Az első világháborút követően a trianoni békeszerződés nyomán a Csehszlovák Köztársaság részévé vált. Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár, Munkács, Beregszász városok vonala mentén, a szinte kizárólag magyarok lakta sávot visszacsatolták Magyarországhoz. A fennmaradó részt 1939. március 15-én a magyar csapatok egyszerűen elfoglalták. Így az 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott. Ekkor érkeztek ide a „felszabadító” szovjet csapatok. 1946-ban a Párizsi béke a Szovjetunió részeként határozta meg Kárpátalját s ez így maradt egészen 1991. augusztusáig. Ekkor kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s azóta hányatott sorsú régiónk ennek az új államalakulatnak része. Itt él ma is hozzávetőleg 150 ezer magyar ajkú lakos. Közülük való testvértelepülésünk Zápszony több mint másfélezer magyar lakosa is. Kárpátalja történelmi, kulturális és természeti értékeinek megismerése mellett a velük való kapcsolattartás volt a legfontosabb célja annak, a négy napos útnak, amely Újkígyós Város Önkormányzatának szervezésében, a Barátság határok nélkül címmel kiírt pályázati forrás igénybevételével valósult meg. (Azonosítószáma: HAT-18-03-0060)
Az újkígyósi csoportot Szebellédi Zoltán polgármester vezette. A pályázat megírása, lebonyolítása és a szervezés feladata Susán Évára hárult. A határ átlépése után, amolyan bemelegítő gyanánt meglátogattuk a Mezőkaszony mellett fekvő Ivancsó Birtokot. A szépen zöldellő tölgyfaerdő közepén, a vidék népi építészetét mintául használó új építésű gyönyörű épülettömb, szépen gondozott parkkal, virágágyásokkal, sziklakerttel fogadott bennünket. Területén szálloda, szabadtéri medencék, szauna, törökfürdő és egy étterem is található. Termálvize valóságos csoda! Itt, várt ránk régi barátunk Bacskai László Zápszony polgármestere, aki szíves szóval invitált falujába. Mentünk is, testvéri fogadtatás, baráti szó, finom vacsora, no meg a helyi fiatalokból verbuválódott Rózsa Tánccsoport nagyszerű műsora várt ránk!
Egy ilyen beszámoló terjedelme szűk ahhoz, hogy a négy nap sok-sok élményét mind fölemlegessük. De mindenképp szólni kell szálláshelyünkről a Hotel Helikonról. Az ott kapott finom és bőséges reggelikről, vacsorákról. Föltétlenül meg kell emlékezni dr. Karmacsi Zoltán tanár úrról, aki a mellett, hogy nagy tudású, közvetlen és gyakorlott idegenvezető, civilben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológia Tanszékén tanít, és a kárpátaljai magyar közélet egyik motorja is. Köszönjük neki a beavatással is fölérő kalauzolását! Azt, hogy fejet hajthattunk az áldozatok emléke előtt Szolyván, az egykori gyűjtőtábor helyén létesült emlékparkban. 1944 novemberében ugyanis Kárpátalján a berendezkedő Szovjet hatalom etnikai tisztogatást hajtott végre a magyar nemzetiségű férfiak ellen. Innen, a szolyvai gyűjtő és elosztó táborból indult útnak a több tízezer magyar ember, édesapák, fiúk, vőlegények, akik közül mintegy 18-20 ezren sohasem térhettek haza.
Ha volna hely és idő írhatnánk Beregszász szépségeiről, az ungvári várról s persze a vár tövében meghúzódó szabadtéri néprajzi múzeum kincseiről is. Benéről, a hegyaljai faluról, ami a borairól híres, meg arról, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk emlékirataiban említi, hogy 1703. július 14-én itt ereszkedett le csapataival a hegyekből, és kelt át a Borzsa folyón.
Jó, hogy szóba jött Rákóczi, kinek szelleme –szinte tapintható módon– ma is meghatározza ezt a vidéket. Így az Ő szavaival emlékezhetünk meg az újkígyósi csapat látogatásáról Munkács várában. Egy kisfiú versikéjéről van szó –mert bizony a nagy fejedelem is volt gyermek– melyet 1685-ben írt szeretett édesanyjának, Zrínyi Ilonának, az ostromlott Munkács várába: „Ínség bilincseit kerülő magyarság: / Egy Munkács várába szorult az szabadság. / Kit egy Zrínyi-szívű tartott meg asszonyság- / Hol vagy s hálát nem adsz egész magyarság?”
Láthattuk egykori védelmi rendszerünk, az Árpád-vonal legnagyobb egybefüggő, épen maradt és látogathatóvá tett részét is a kis ruszin falu Felsőhrabonica falu közelében. Itt is fejet hajtottunk az ezt építő, és védő magyar katonák áldozatának emléke s a Gondviselés előtt, ami engedte, hogy egyedülálló módon mindez megmaradhasson, hogy a mai ember is tanúja lehessen ennek az építménynek, amely jelenleg egy kilométer hosszan látogatható. Hat bejárata és öt lőállása van, s tartozik hozzá tábori kórház, tiszti helyiség és raktár is. S vélhetően van még olyan ága, melyet még nem tártak fel.
A program méltó lezárása volt a vasárnapi hazautazás, melynek során megálltunk s elmondtunk egy imádságot a könnyező Szűz máriapócsi kegyhelyén s Debrecenben, a Déri Múzeumban, ahol megnéztük Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiáját. S itt kell köszönetet mondani mindazoknak, akiknek szolgálatukkal, áldozatvállalásukkal része volt abban, hogy ez az út során közösséggé érett újkígyósi csapat mindezt megláthatta, megélhette! Hála és köszönet érte!
Tudatosan hagytam szűkre szabott úti krónikánk végére –az időrendet kissé mellőzve– a Vereckei hágó meglátogatásának emlékét. Számomra lelki és földrajzi értelemben is ez volt a csúcs! Eddigi életem során először jutottam el erre a csodálatos vidékére. Ottlétünk alatt, a honfoglalási emlékmű –Matl Péter szobrászművész alkotásának–, hányattatásait hallgatva végig Ady, több mint 110 éves sorai s azok fájdalmas időszerűsége járt a fejemben: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” S a vers végkicsengése, ami szintén időszerű, s amit meg azok nem akarnak meghallani, akik hevesen üdvözölnek mindent, ami idegen, ami nyugatról jön s első látásra jó ötlenek tűnik: „De addig sírva, kínban, mit se várva / Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar…”
Harangozó Imre
készítette.