A lángokban álló Európa közepén, 1944-1945-ben, az ezer sebből vérző, s a történelmi önismétlés okán ismét két pogány hatalom halálos szorításban vergődő hazánkban volt, aki nem veszítette el józan ítélőképességét, sokszor a maga baját félretéve, sok-sok ezer magyar nem volt képes tétlenül nézni zsidó honfitársai kálváriáját. Helytállásuk, bátorságuk méltó arra, hogy emléküket megőrizzük. Ilyen történet a most következő, ilyen ember az a családjával Újkígyóson, a Szent Imre Telepen, a Szent István utca 2. szám alatt lakó kádármester, Hrabovszki Mihály, akinek volt bátorsága két pesti zsidó kisfiút befogadni, s egy esztendőn át sajátjaként nevelni.
A közelmúltban a vész idejét túlélő egyik fiú, az 1938-ban született, a közíróként, történészként és diplomataként is ismert Réti György 68 év után ismét településünkre látogatott. Munkássága, könyvei jussán nem ismeretlen a hazai közvélemény előtt. Az „Albánia sorsfordulói” című kötete vagy „A magyar-olasz kapcsolatok krónikája” című, Rómában és Budapesten is megjelent könyve alapvetés a maga nemében. Réti György pályája külön írást érdemelne, most azonban elég annyi, hogy a Moszkvai Diplomáciai Egyetem olasz szakának elvégzése után 1961-től 1999-ig a magyar Külügyminisztérium munkatársa. Külföldi szolgálati helyei a következők voltak: Peking, Saigon, Tirana. Azt, hogy az örök városba, Rómába, mint szolgálati helyre, ahová egyrészt saját ambíciói, másrészt szakmai tanulmányai okán is el kellett volna jutnia, csak az 1990-es változások után, Antall József miniszterelnöksége idején jutott el, talán megmagyarázza az a jellemzés, amit a jeles orosz költő Vlagyimir Sztrocskov írt róla: „a diplomaták között nyíltszívű eretnek…”
Hrabovszki Mihály neve önmagában is beszédes név a kígyósiak számára. Településünk szegedi eredetű kertész népének szükségleteit a szűkebb, tágabb környezetből érkező iparosok elégítették ki. Márpedig kovácsra, bognárra, asztalosra, szabóra, borbélyra addig is szükség volt, amíg egy-egy kígyósi legény rávette magát, hogy mesterséget tanuljon. A közeli, zömmel szlovák ajkú nagyközség, később mezőváros Békéscsaba szélesebb iparos réteggel bírt, így nem csoda, ha Újkígyóson is megjelent egy-egy szlovákos hangzású név, mint például a már-már legendás Cuki Miska kovácsmester neve, akit az anyakönyv Kvasz Mihályként tart számon. Egy szó, mint száz, ebbe a csoportba tartozik Hrabovszki Mihály bognár is. Hogy ki is volt az újkígyósról régen elkerült jeles mesterünk arra már kevesen emlékeznek. Közéjük tartozik Rozsnyai István, aki gyermek- és ifjú korában kétszer is szomszédja volt Hrabovszki Mihálynak: „Ösmertem, az 1940-es évek végén ’50-es évek elején Hrabovszki Mihályt, bognár volt a foglalkozása, igen jó minőségbe dolgozott. Mi 1942-ig József Majorban, a Wenckheim uradalomban laktunk és ők is ott laktak mellettünk. Volt ott egy sor cselédház, egyik házban nagyapám lakott, a másikba pedig ez a Hrabovszki mester. A felesége, Manci néni kígyósi lány volt, az apósát Süle Józsefnek hívták, anyósát meg Márta néninek, ilyen gyümölcstermesztő, kertészkedő emberek voltak. Amikor bejöttek a faluba, már ide a Szent Imre Telepre, az anyósáéknak volt itt a háza és a kert végébe egy üres telek, azt megvették és ott építettek házat és ott laktak. A háború után volt elég munkája, mert nem voltak itthon az emberek, katonák voltak, fogságba voltak, hozzá jártunk abba az időbe, csináltattunk lovas kocsira kereket, meg jármot, tehenet fogtunk be, avval dolgozgattunk, házhoz szükséges eszközöket, talicskákat, különböző rácsokat, jászlakat, ami szükséges volt az akkor, mindenkori élethez. Én egy jármot csináltattam. Volt két tehenünk, befogtuk és avval szántottunk. Jelenleg is meg van a járom, itt meg lehet nézni.”
Megmenekülésük történetét – kérésünkre – Réti György így foglalta össze: Az ikertestvéremmel, Sándorral (aki sajnos már nem él) 1938-ban születtünk Budapesten, zsidó családban. Bár őseink vallását nem gyakoroltuk, mégis a zsidóüldözés áldozatai lettünk. Anyámat 1944-ben a gettóba zárták és úgy mentett meg minket, hogy leküldött vidékre, Újkígyósra, mert volt egy baráti család, akinek az ismerőse volt Hrabovszki Mihály, akihez leküldtek minket és így megmenekültünk. Úgy emlékszem, hogy 1944 őszén, tehát a Sztójay kormány uralomra jutása után hoztak ide minket, amikor a zsidóüldözések konkrétan fokozódtak. Édesanyám sajnos aztán koncentrációs táborba került Bergen-belsenbe és ott meg is halt. Mi azonban a háborús éveket, hála ennek a Hrabovszki Mihálynak, meglehetősen kellemesen túléltük. A legkedvesebb emlékem, hogy mákos-mézes tésztát ettünk, és bizony, amikor átrepültek a repülőgépek, – ez 1944 őszén és ’45 telén volt – akkor mi izgalommal és érdeklődéssel figyeltük, és elbújtunk a kint lévő budiba, a szertárba, de tulajdonképpen játéknak tekintettük a háborút akkor még. Azt hiszem – bár mi kisgyerekként ezt konkrétan nem éreztük – a Szálasi korszakban is itt voltunk és hála a kollektív bölcsességnek, vagy az újkígyósi összetartozásnak, senki nem jelentette föl a Hrabovszki Mihályt…
Harangozó Imre
készítette.
